Biztos ti is voltatok már úgy, hogy nagyon, de nagyon akartatok valami eredetit, valami wow-t alkotni. De közben rátok telepedett a nyomás, hogy mi van, ha nem úgy sikerül, ha csak a fejemben létezik a kép és végül valami béna dolog sül ki, és oda a papír... Ezzel a papírkészlettel én is így voltam. Szeretettem volna valami szuper alkotásra használni. Először kigondoltam, hogy adventi naptárat csinálok. Nem-nem, mégsem, legyen inkább album. Vagy mégis inkább naptár?
Az idő közben telt, én meg csak toporogtam egy helyben, és egy kapavágást sem tettem. Végül már ezzel álmodtam, és nem volt jó.
Úgyhogy másnap fogtam magam, és nekiálltam. Nem találtam ki semmit újat, semmi eredetit. Csak levágtam a papírcsíkokat, összehajtogattam különböző méretekre, egységeket alkottam belőlük, varrtam itt-ott. Fóliából és papírból borítót kapott, amire szalaggal rögzítettem a belső lapokat. Minden különösebb tervezés és elgondolás nélkül csináltam, végül lett egy csinos albumalap. Jó volt kézbe fogni, tetszett.
Aztán jön a másik szokásos dilemma: mit tegyek bele. Mi az az emlék, ami külön albumot érdemel. Nnna, szerintem ez egy hibás megközelítés. Mert minden és bármi bekerülhet egy albumba. Nem kell ahhoz a világ végére utazni, hogy maradandó emlék legyen belőle. Egy csütörtök délutáni játszóterezésre, egy jó hangulatú családi ebédre is lehet szívesen emlékezni és szoktunk is, ugye? És nem kell millió fotó, hogy utána a hozzá kapcsolódó érzést fel tudjuk idézni.
Én téli képeket válogattam össze az elmúlt 6 évből. Babaarcot körbeölelő usánkákról, kipirult pofikról, az első hóangyalozásokról, a túlméretes piros kesztyűről. A társasház udvarán, a Kamara-erdőn, vagy éppen a Velencei-tónál.
Mellé Szabó Lőrinc Esik a hó c. verse dukál. Mennyire tudunk örülni, mikor megjelennek az égen a hópelyhek!
Szeretem-album lett.
Felhasznált termékek:
