Tériszonyos vagyok. Gyerekkorom óta tudok róla, mióta ólomléptekkel küzdöttem fel magam a Bori vár tornyába. Azóta is kerülöm a magaslatokat. Különben is földhözragadt ember vagyok, nincs nekem dolgom felfelé, vagy ha mégis, akkor lehetőleg legyek olyan magasságban, ahol már nem érzékelhető a földtől való távolság (Ezt mondjuk furcsamód egy tandemugrással teszteltem és működött)
Két éve, mikor Borókát fejlesztésre hordtam Budapestre, többször jártunk az Erzsébet téri óriáskerék környékén. Azóta többször megtaláltak a gyerekek a kérdéssel, hogy mikor ülünk már fel rá... Szenteste előtti napon a belvárosban kezdtünk hangolódni az ünnepekre. Csillamosoztunk, bóklásztunk a Vörösmarty téren, megnéztük a kivilágított Andrássy utat és hát beálltunk a sorba az óriáskerékhez. Nagyon elszántak voltak a gyerekek! Csaknem egy órát várakoztunk, mire sorra kerültünk, tanakodni mégsem volt időm, mert folyamatosan szóval tartottuk egymást, Védát pedig egy hordozóban cipeltem, amitől már majd’ beszakadt a hátam😊 Végre beszálltunk a kabinba, de mire kellő magasságba értünk, úgy éreztem, a lábam alatt papírvékonyságúvá vált a padló 😊 A gyerekek persze roppant élvezték az egészet, ujjongtak, mutogatták a várost, tapadtak az üvegre, én meg nem győztem kapkodni a fejem… aztán a telefonom, hogy mindent lefotózzak 😉 A végére egészen elfelejtettem a mélységet a talpam alatt, tök jól éreztem magam! A lányok lelkesedése és a látvány teljesen elterelte a figyelmem!
Szóval merjünk élni, tényleg!
Felhasznált termékek:
