“Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.” (Pascal Mercier)
Jó egy évvel ezelőtt egy másik oldal és egy másik utazás kapcsán írtam már az érzésről. Az érzésről, amikor nem hagy nyugodni egy hely és évek múlva is oda vágyunk vissza.
Nekem Görögország az egyik ilyen helyem. Eddig kétszer jártam ott, és remélem, még legalább kétszer eljutok. A kékek, az éteri napsütés és a csodás romok országába.
Görögország úgy látott vendégül az első alkalomtól, hogy nem éreztem hiányát semminek. A kávé, amit ittunk, a péksütik, saláták és más ételek az emberek gondoskodó szeretetéről árulkodtak. Nem lehetett kérdés: itt jól fogjuk érezni magunkat. Az első utunkra még csak kettesben mentünk. A másodikra, Rodoszra, már gyerekekkel és barátokkal. Ennek a második, rodoszi útnak az emléke ez az oldal. Lindoszon az akropolisz tetejéről lenézve csodálatos kék tenger és végtelen ég tárult elénk. A szabadság érzése, a „minden lehetséges” érzése, a nyár igazi íze. Amikor ránézek erre a képre, előjön mindez újra. És titkon abban bízom, hogy nagyon hamar ott lehetünk majd megint, ezek között a csodálatosan időtlen romok között.
Az oldalam előkészületeikor megint Sophie vázlatához tértem vissza, csak most nem elforgattam, hanem tükröztem azt. Ti kipróbáltátok már? Még mindig játszhattok ehavi kihívásunkban velünk. Gyertek!
*
Felhasznált termékek:
}
